Kedd reggel az óra előtt már bent kellett lennünk megbeszélésen, mivel november 17-én kultúrális fesztivál lesz a suliban, ahol a nemzeteknek be kell mutatkozniuk három felvonásban: színpadi "előadás", főzés és egy indonéz vers egyes sorait a saját nyelvünkre kell lefordítani. Ennek a kitalálására holnapig kaptunk haladékot. A főzéssel és a fordítással nem is lenne gond, egyedül a produkcióval nem vagyunk kibékülve. Végülis arra jutottunk, hogy közösen is csinálhatunk valamit, nem kell egyenként. Az előadáson még gondolkozunk, csütörtökre talán sikerül kitalálni valamit.
A rossz hír, hogy Kazu (a japán fiú), mivel még mindig nem tud normálisan étkezni a kórházi bent lét után sem, így azt a döntést hozta, hogy kilép a Darmasiswa programból és hazamegy, mivel idén márciusban volt már neki egy hasonló kórházi látogatása.
Az óra nagyrésze azzal ment el, hogy mindenki elmesélte, hogy merre járt a két hetes szünet alatt. A mi csoportunkban mindenki utazott, hoszabb-rövidebb időre és távra. Azért az anyaggal is haladtunk valamennyit, volt egy kis házi is.
Délután 3-tól közös kultúrális programon vettünk részt, gamelan zeneórán csillogtattuk meg a tehetségünket. Maga a terem tele volt a gamelan zenéhez szükséges hangszerekkel: dobok, különféle ütőshangszerek. A tanár mindenkit leültetett egyenként egy-egy ütőshangszerhez, főleg azonosakhoz.
A hangszerek, amin játszottunk, az ütőfelületek fel vannak számozva 1-6-ig vagy 1-7-ig, így a tanár csak a számokat írta fel a táblára, hogy melyik "hangot", mikor kell majd megütni.
Ahhoz képest, hogy először játszottunk ilyenen, jól ment és nem hobáztunk annyit, ami bántotta volna a tanár fülét. Sona mondta, mikor korábban Bandungban volt ugyanez a program, nagyon nem volt összhangban az osztály, de itt nagyon passzolt minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése